A magány Minden életben van egy időszak, ahol a magány az úr. Rájövünk ő örökké bennünk lapul. Társunkká fogadjuk, akárcsak bárki mást, és, hagyjuk, hogy uralkodjon, vezessen a sötétség birtokán. Ruhája szürke, s agyon kopott, hiszen az élettől oly sokat kapott. Mégis akár egy úr körbe ölel, keringőt járat velünk, tisztelettel bár, mégis forrón átölel. Magával sodor, akár egy hatalmas ár, s elveszünk benne, mert hisszük ő szeret és vigyáz reánk. Néha tombol akár egy haragos óceán, olykor érzi vágyunk mi talán más után. Ruháját feketébe ölti, hisz érzi kínjaink, félt, mert tudja örökké nem tarthat ,és megint elveszít. De bizonyít felénk, nincs vége még, mert ő tudja egy olyan úr akihez örökké visszatérsz. Bánatot és fájdalmat okoz, csak hogy tudd, az ő szerelme örök, örökké hozzá tartozol. Ha engeded valóban ő az úr, s te a királynéje, a fekete színpadon. Szíved feketébe ölti, és halálos csókja, mely a dallamot újra felidézi. Az örök keringő melyet ő járat veled, de a szív, még ha vérzik is néha, nem élettelen. Meglátod a táncaid során, egyszer valaki más is rád talál. Kinek neve maga boldogság, kevésszer láttatik, de fény és csillogás, ki mindenkit táncoltat, csak öleld jó szorosan át. Tánca szertelen, s nincs szív mi ilyenkor élettelen. Meleget költöztet szívedbe és szeretetet, megtanít szeretni, lágyan kedvesen. Engedd, szeressen egy életen át, mert ő az igazi úr, maga a donhuán és nem a magány!
