Nagyon elgondolkodtatott mindkét történet. Hajdu Andrásét megkönnyeztem. Azt gondolom nagy emberismeret és emberszeretet kell egy ilyen önkéntes munkához. Nekem nincs gyermekem, de ettől függetlenül már 20 évesen foglalkoztatott a nehéz sorsú gyermekek felkarolása. Elképzeltem, hogy férjem és két saját gyerekem lesz, egyet örökbe fogadunk. Nem így történt. 40 évesen pár és gyermek nélkül elkezdett érdekelni a nevelőszülőség. Egy telefonbeszélgetésig jutottam el, majd környezetem nyomására elvetettem ezt a lehetőséget. Most már tudom, nem lettem volna teljesen odaadó nevelőszülő. A saját anyagi jóllétem és lelki egyensúlyom fontosabb volt akkor. Közel az 50-hez, anyagi és érzelmi hullámvölgyeken túl , több élettapasztalattal az jutott eszembe a hallottak kapcsán, hogy talán, talán eljöhet még az idő. A mentorálás most beleférne az életembe, és bizonyára sokat formálna a személyiségemen. Én, aki szüleim óvó és támogató szeretetében és optimális körülmények közt nőttem fel - amiről ezek a gyerekek csak álmodoznak - talán most már tudok adni is abból a sok jóból, amit én kaptam. Eddig csak anyagilag támogattam a civil szervezeteket, de most nem tartom valóságtól elrugaszkodott elképzelésnek, hogy magamból és az időmből is adjak. Annak, akinek szüksége van rá. Mert megtehetem. Amikor nem tehettem, amikor nekem nyúltak a hónom alá, mert megcsúszott a lábam alatt a talaj, nagyon jól esett, hogy van körülöttem támogató és szerető család, barátok, ismerősök. Nekik is jó szóval tartozom. Köszönöm az igaz történeteket.
Én egy jóságos nagyanyó testét, és egy óriási tehetség lelkét látom, ha a művésznőt látom, hallom. Őrület ez a fiatalság kultusz! Kíváncsi lennék a negatív hozzászólók külsejére nyolcvan felé!
