Az első részben beszélgetünk arról hogy mit jelent az analóg? A fotográfus és író alkat különbözőségeiről a nagyapák gépeiről és generációs különbségekről
Köszönöm/köszönjük az értékes és izgalmas beszélgetést! Pár gondolatot fűznék hozzá, kéretlenül. Ha bombatalálat éri a lakást, amiben a negatívok vannak tárolva, akkor pont kapóra jöhet a digitális (felhős) mentés, amit nem biztos, hogy bombatalálat tud érni. Tehát villanykapcsoló vs. bombatalálat: 1:1. A digitális kép megfoganása (expozíciója) után tökéletesen ugyanannyi teendő van a kép kihordása és megszületése körül, mint amennyi macera az analógnál volt. A KODAK ígérete valójában még az Adobe-nak köszönhetően sem valósult meg. Talán az AI vezérelte legújabb szoftvereknél már ez megtörténhet, de az alkotói fotográfia esetén ez továbbra sem járható út, mivel az AI még messze nem tud olyan finomsággal és érzékenységgel laborálni/photoshopolni, mint amit egy szuverén alkotó elképzel (és manuálisan meg is valósít) a saját digitális nyers képét látva. A fiatalok (vagy akár az idősebbek) analóg iránti jelen érdeklődése nem feltétlenül divat, sokkal inkább pótcselekvés. "Ha már nem tudok mit kezdeni a digitális végtelen lehetőségével, majd a szigorú analóg kreatívvá tesz" -- gondolják tévesen sokan. Ez azonban csak abban az esetben működne így, ha az analógot hosszú évekig használva közben egyetlen egy digitális képet sem készít az illető, se telefonnal, se semmivel. Majd évek múltán átáll a digitálisra, és az analógnál megtanult alázatot ráengedi a digitális végtelen szabadságára. Küzd egy kicsit, majd szárnyra kap. És onnantól már tényleg levehetetlenné válik az égboltról a kreativitása. A sznobizmus valóban hasznos társ/kényszer lehet a kultúrember életében, ám ha nem válik ugródeszkává, és mindvégig megmarad sznobizmusnak, akkor teljesen felesleges önámítás marad. A sznobizmus tehát csak a katalizátor szerepet betöltve tud progresszív lenni az ember életében. Önmagában nem elég, nem biztosíték semmire. A zenének is van anyaga, mégsem ezt (kottafejek, húrok, vonók, ütők, szalag, vynil, CD, stb) élvezzük, hanem a megfoghatatlan élményt, amit a zene kelt bennünk - ahogyan egy Kép látványa is ezt nyújthatja, függetlenül attól, hogy mi az anyaga. És láttunk már anyagon képet, hallottunk anyagon zenét, amiket bárcsak ne láttunk és hallottunk volna. Mintha ez az anyag teljesen indifferens lenne egy műalkotás szellemi értékétől. A tisztán/másképpen látás egy fotográfusnál az alap, ami a nap 24 órájában, az év 365 napján működik -- kereső nélkül is, hibátlanul. A keresőbe csak akkor érdemes szerintem belenézni, ha rögzíteni is akarjuk a látványt/gondolatot, mert hiszünk abban, hogy ez másoknak is élményt nyújthat.
