HÍD-AVATÁS Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!” És kártya perdül, kártya mén; Bedobta... késő visszavenni: Ez az utolsó tétemény: „Egy fiatal élet-remény.” A kártya nem „fest”, - a fiúnak Vérgyöngy izzad ki homlokán. Tét elveszett!... ő vándorútnak - Most már remény nélkül, magán - Indúl a késő éjtszakán. Előtte a folyam, az új hid, Még rajta zászlók lengenek: Ma szentelé föl a komoly hit, S vidám zenével körmenet: Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet. Halad középig, hova záros Kapcsát ereszték mesteri; Éjfélt is a négy parti város Tornyában sorra elveri; - Lenn, csillagok száz-ezeri. S amint az óra, csengve, bongva, Ki véknyan üt, ki vastagon, S ő néz a visszás csillagokba: Kél egy-egy árnyék a habon: Ősz, gyermek, ifju, hajadon. Elébb csak a fej nő ki állig, S körülforog kiváncsian; Majd az egész termet kiválik S ujjonganak mindannyian: „Uj hid! avatni mind! vigan.” „Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!” Fehérben ifju és leány Ölelkezik s a hídon van már: „Egymásé a halál után!” S buknak, - mint egykor igazán. Taps várja. - „Most a millióson Van a sor: bátran, öregem!” - „Ha megszökött minden adósom: Igy szökni tisztesebb nekem!” S elsímul a víz tükre lenn. Hivatlanul is jönnek aztán A harmadik, a negyedik: „Én a quaternót elszalasztám!” „Én a becsűletet, - pedig Viseltem négy évtizedig.” S kört körre hány a barna hullám, Amint letűnnek, itt vagy ott. Jön egy fiú: „Én most tanúlám Az elsőt: pénzem elfogyott: Nem adtak: ugrom hát nagyot!” Egy tisztes agg, fehér szakállal, Lassan a hídra vánszorog: „Hordozta ez, míg birta vállal, A létet: mégis nyomorog!” - Fogadd be, nyilt örvény-torok! Unalmas arc, félig kifestve - Egy úri nő lomhán kikel: „Ah, kínos élet: reggel, estve Öltözni és vetkezni kell!” Ezt is hullámok nyelik el. Nagy zajjal egy dúlt férfi váza Csörtet fel és vigyorgva mond: „Enyém a hadvezéri pálca, Mely megveré Napoleont!” A többi sugdos: „a bolond!...” Szurtos fiú ennek nyakába Hátul röhögve ott terem S ketten repűlnek a Dunába: „Lábszijjra várt a mesterem: No, várjon, míg megkérlelem!” „Én dús vagyok” kiált egy másik S élvezni többé nem tudom! -” „Én hű valék a kézfogásig S elvette Alfréd a hugom’!” Eltűnnek mind, a járt uton. „Párbajban ezt én így fogadtam: Menj hát elül, sötét golyó’! -” „Én a szemérmet félrehagytam, És íme, az lőn bosszuló: Most vőlegényem a folyó. -” Igy, s már nem egyenkint, - seregben, Cikázva, némán ugranak, Mint röpke hal a tengerekben; Vagy mint csoportos madarak Föl-fölreppenve, szállanak. Órjás szemekben hull e zápor, Lenn táncol órjás buborék; Félkörben az öngyilkos tábor Zúg fel s le, mint malomkerék; A Duna győzi s adja még. Néz a fiú... nem látja többé, Elméje bódult, szeme vak; De, amint sűrübbé, sürübbé Nő a veszélyes forgatag: Megérzi sodrát, hogy ragad. S nincs ellenállás e viharnak, - Széttörni e varázsgyürüt Nincsen hatalma földi karnak. - Mire az óra egyet üt: Üres a híd, - csend mindenütt. (1877. augusztus 22.) Ha valaki olvasná is közben :)
Az öngyilkosság volna a megoldás, ha az embernek értelmetlen az élete, csalódott, vagy szegény? Érdekes. Igen, igen, én nem érek fel ehhez a mély mondanivalóhoz. Tessék hamar törölni a hozzászólásomat.
