Imamalom 

Van egy unokám a kicsi Ádám!
Amikor közeledett a harmadik születésnapja,azon gondolkodtam mit adhatnék én neki,ami meg lesz még akkor is, amikor én már nem leszek? Valamit amiről a tata eszébe jut mindig, kérdeztem magamtól nemrég. Emlékszem amikor Édesanyám karján ülve először láttam közelről a pompázó Karácsonyfát. Becsukom a szemeim és most is életem legvarázslatosabb pillanatában találom magam,ahogy nézegetem azt a sok csillogó díszt. Soha előtte olyan csillogást nem láttam. Belém égett az a pillanat,és talán azóta sem nyűgözött le annyira ebben a valóságban semmi,mint az első fenyőélményem. Ezt az élményt csomagoltam bele ebbe a kis csillogó imamalomba. Vissza változtam gyermekké néhány hétre,hogy ugyanazzal a szemmel tudjam látni a színeit. Amikor először megpillantotta Ádi az én karomon ült,és az első reakciója egy hosszan elnyújtott ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! volt.