Egy ifjú herceg hajdan az öreg királlyal élt. Egy ősi vár lett otthonuk egy bűvös kertben. De mert a vén király csalódott a világban, magas falak közt bújt, és a tölgy kapu zárva volt. És szólt: fiam nincs a földön pazarabb hely, de a herceg tudta mégis, hogy menni kell. Fénylő éjből színarany égből csillagok szórják a csillagport, hogy megtaláld. Harc az élet, bölcs aki téved, de bátran járja az útvesztőt, míg kincsre váltja ő csillagporát. Ha innen elmész, elbuksz! Inti őt a király. Akárcsak én, hát maradj itt e bűvös kertben! Itt nyugton, bizton élsz, neked szolgál itt minden! Neked magas a fal, és a tölgykapu téged véd! Így győzködte őt az öreg érvekkel, de a herceg tudta mégis, hogy menni kell, mert: Távol innen színarany minden Vár a világ, sodor olthatatlan szenvedély. Harc az élet, élvezd és érezd, és kinccsé válik a csillagpor, ha nem riaszt el téged száz veszély! Az szeret, aki az utadba nem áll, Az szeret, aki tudja, ha menni muszáj, Az szeret, aki majd elenged téged, Az szeret, aki könnyezve ért meg! Távol innen színarany minden. Csillagok hívnak, és messze űz a szenvedély. Harc az élet, győz, aki téved, de bátran járja az útvesztőt. Nosza, indulj csak el, hiszen rajtad a jel, s így nem riaszt téged el, száz veszély! Nem riaszt száz veszély!
