Egyszer a villamoson utaztam, és egy kisfiú "hisztizett", láthatóan nem akart menni valahova, az adott megállónál leszállni, a földre vetette magát, ordított. Természetesen az utasok nagy része felháborodva nézte, és amikor végül leszálltak, tették a megjegyzéseket, hogy hogyan kellett volna "kezelni" a dolgot (pl. egy pofonnal). Nekem rögtön az jutott eszembe, hogy gőzünk nincs, mi volt a dolog előzménye, pl. lehet, hogy orvoshoz mentek, és a gyerek rettegett. Én is kerültem egyszer hasonló állapotba, a mai napig emlékszem, mi váltotta ki, milyen szörnyű volt - nem engedetlen, "rossz" voltam, hanem apukám barátja, aki nálunk volt épp, valamiért úgy gondolta, hogy ne nézzem a kedvenc mesémet, mert hülyeség, és kikapcsolta a tévét... Teljesen kifordultam magamból, szerintem ha a szüleim teszik ezt, elfogadtam volna, de ő egy "idegen" volt, ehhez nem volt joga. Szüleim is kiakadtak ezen, és kidobták a pasast. Szóval azt gondolom, hogy nem is kell autistának lenni ahhoz, hogy az ember gyermekként olyasmit tapasztaljon meg, hogy hisztérikus állapotban kerüljön, és kívülállók nem ítélhetik meg, hogy ennek mi az oka. A "hiszti" egy tünet, egy válaszreakció valamire.
Borderline és bipolár, pánikbetegség (nem bírtam a gyógyszereket) nekem is meg volt... :) Ötven vagyok, és mióta értem, hogy mit miért csináltam, csinálok, könnyű a világ. Megkönnyebbültem :)
