Kaland - Túra az Őrségben
Évek óta közkedvelt célpontunk Magyarország legnyugatibb csücske, a meseszép, dimbes-dombos, népi hagyományokban gazdag Őrség, a térség megismeréséhez pedig ...
Őrségi Nemzeti Park
Az Őrségi Nemzeti Park magába foglalja az Őrséget, a Vendvidéket, a Rába folyó szabályozatlan völgyét, ) Szentgyörgyvölgy környékét....
kalandozz velünk A foltos szalamandra (Salamandra salamandra) Nyomában...
A hazánkban eddig kimutatott három gőtefaj közül a pettyes (Triturus vulgaris) és a tarajos gőte (Triturus cristatus) a sík- és dombvidéken egyaránt előfordulnak, helyenként nagyon gyakoriak, az alpesi gőte (Triturus alpestris) viszont csak egyes középhegységekben, például a Zemplénben, a Bükkben és a Mátrában fordul elő.
A pettyes gőte a legkisebb, hossza 6-8 cm. A nászruhás hím magas, csipkézett szélű háttarajt visel, mely megszakítás nélkül húzódik a farkáig, oldalai fekete pettyekkel díszítettek. A tarajos gőte hímjének tavasszal ugyancsak van háttaraja, de az a hátulsó lábpár felett megszakad, s csak utána folytatódik a farok felé, melynek középvonalában ezüstfehér pászta látható. Jóval nagyobb, mint a pettyes gőte. A nőstényeknek egyik fajnál sincs háttarajuk.
Mindkét említett gőtefaj korán ébred, márciusban, de néha már február végén előbújnak téli rejtekükből, és a vízbe mennek. A pettyes gőte párzását látványos szerelmi játék előzi meg, ezt például a tiszta vizű bányatavakban lehet megfigyelni. A nőstény 200-300 petéjét egyenként ragasztja vízinövények leveleire, esetleg kövek oldalára. A nászidőszak befejeztével a hímek háttaraja visszafejlődik, és az állatok ismét szárazföldi, éjszakai életmódra térnek át. Előfordul azonban, hogy néhány példány a vízben marad, és akár a nyár derekán is megfigyelhetjük a nászruhás pettyes gőtéket. A fenéken pihennek, de időről időre kígyózó mozgással a felszínre jönnek, hogy levegőt szippantsanak, majd lassan újra alásüllyednek. A gőték a vízben apró rákokra és rovarokra vadásznak, a szárazföldön csupasz csigákat, gilisztákat, pókokat fognak. A pettyes gőte meglehetősen mozgékony állat, többnyire ő az első, aki a mesterségesen létrehozott vízállásokban megjelenik.
Nem létezik két egészen egyforma foltos szalamandra (Salamandra salamandra); a fekete alapon sárgán vagy narancssárgán foltozott állatok mintázata valahol mindig eltér egymástól. Hazánkban főként az Északi-középhegység erdeiben, ott is a patakvölgyekben fordulnak elő. Éjszaka járnak zsákmány után, de ha csendes eső áztatja az avart, napközben is előbújnak. Lassan, nehézkesen mozognak, ha megriadnak valamitől, kövek alá, gyökerek közé, sziklarepedésekbe rejtőznek.
A foltos szalamandra párzása úgy történik, hogy a hím által a vízbe rakott spermacsomókat a nőstény a kloakájával felveszi. A megtermékenyített peték a petevezetékben fejlődnek, és a nőstények tavasszal vagy a nyár elején a hideg patakok csendesebb kiöblösödéseibe bocsátják 30-40, vagy még több ivadékukat. A kis szalamandrák peteburokban hagyják el anyjuk testét, amit aztán rövidesen felrepesztenek, de az is előfordul, hogy a burok már a nőstény testében megreped, és már kész kis szalamandrák jönnek a világra. A lárváknak már megszületésükkor lábaik és jól fejlett külső kopoltyúik vannak. Átalakulásuk után, az ősz elején, elhagyják a vizet, és a környéken rejtőznek el. Szüleikhez hasonlóan csakis élő állatokat, gilisztákat, csupasz csigákat, rovarokat fogyasztanak.
A foltos szalamandra bőrmirigyei krémszerű, mérgező anyagot termelnek, mely ha az ujjaink közvetítésével a szemünkbe jut, kellemetlen gyulladást okozhat. Ha tehát valaki kirándulás közben lefényképezett egy szalamandrát, és közben a kezébe vette, ujjait óvatosságból öblítse le (szappan nélkül!) a közeli patakban.
29 авг 2024
