Vajda János: Nádas tavon
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.
Mint az árnyék,olyan halkan,
Észrevétlen,mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj,mily talányok
Mind,amit körültem látok.
Nap alattam,nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás ,tündéri.
Mi megyünk-e,vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet,hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek,megjelennek,
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Múlt,jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik...és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem,halálom
Csak mese,csalódás,álom?...
14 окт 2024
