Kb. 4 éves korom óta dadogtam (akkor egy ideig jártam logopédushoz), iskolába kerülve, úgy emlékszem, kicsit javult. Részben traumatizált család miatt (alkoholizmus , szülők állandó konfliktusos viszonya), részben korai kórházi élmények miatt kezdhettem dadogni. Nem tudom biztosan, mert pszichológushoz nem vittek, késpbb se mentem felnőttként. Amúgy szerető, ill. TÚLféltő családban nőttem fel. Ugyanakkor magát a dadogásomat nagyon rosszul kezelték, otthon türelmetlenek, ingerültek voltak velem... 0 dolgot tudtam magamtól megcsinálni, full önállótlan voltam, elintézni nem tudtam semmit kb. 20 éves koromig, beszélnem se kellett, mert tudták, 10 deka parizert nem bírok kérni a boltban, és ez így is volt sajnos. Ált. és középiskolába kerülve, főleg a közösségváltás miatt egyre súlyosabb lett, verset a szünetben írtam le, ha fel kellett volna mondani. Beszélgetni senkivel nem tudtam, barátaim nem voltak. Írásban soha nem izgultam semmilyen dolgozat előtt, de minden szóbeli előadás kínszenvedés volt, kivéve az oroszórákat, ott megtáltosodtam. 😍 Amúgy csak mellékesen, a tanárok nem foglalkoztak vele, hogy hé, ennek a gyereknek nem kéne valami segítség? Az ált. iskolai osztályfőnököm meg még együtt röhögött velük, amikor osztálytársak beszólogattak... Azért nyelvvizsgázni szóbelire is elmentem, és kínlódva, de nyelvszakon is megfeleltem a szóbeli felvételin. Az egyetem végére, amikor a családtól több száz km-re végig magamra voltam utalva, rájöttem, hogy elérni a céljaimat csak beszélve tudom, és minél jobban tudom elmondani, a pontosságra, a miként-re figyelve nem érsz rá félni. 🙂 Ezután csak erre koncentráltam. Utána jött lassan az, hogy megéreztem, csevegni, beszélgetni jó, elmondani, amit gondolok, JÓ! Megkérdezni tudni valamit és választ kapni JÓ! Nyelvet tanítani, magyarázni, a tudást átadni JÓ. Ettől kezdve erre az érzésre figyeltem és nem arra, hogy mikor akadok el. Én sose bújtam senki mögé, nem akartam megúszni, és hogy mások intézzenek el nekem dolgokat, ellenkezőleg!! Meg akartam mutatni, hogy megcsinálom ÉN. Ehhez biztos az is kellett persze, hogy mindig céltudatos és ambíciózus voltam. Utána meg nagyon élveztem, hogy végre nem szorulok senki segítségére, megoldok magamtól BÁRMIT, ez szárnyakat adott, és sok-sok önbizalmat nyertem tőle, magabiztos lettem. A mai napig észrevehető tanítás közben időnként, de hamar túllendülök rajta és a mondanivalómra koncentrálok. Közel sem foglalkoznak a beszélgetőpartnerek vele annyira, mint ahogy az ember tart tőle, ezt is tudatosítani kellene a dadogóban. És ha az ember megtapasztalja, akár rövid időre is, hogy beszélni milyen jó, utána már sokkal könnyebb, ezt kell akarni átélni újra.😉 Így aztán mindig egyre könnyebb lett, most már szárnyalok! Családban már alig-alig jön elő, csak beszélek és beszélek, lelőni se lehet sokszor ! 😀 Hivatalos helyen a stressz miatt előjön, de csak az elején. Ha csak pár szót kell a megfelelő pillanatban kimondani, az stresszel. Ha nem kell és tudok "kibontakozni". 🙂 Ennek 15-20 éve, hoyg fokozatosan javult, majdnem 100%-os most már, most vagyok 50, és ha oda kerülne a sor, most már elvállalnék tolmácsolást is (hivatásos szakfordító vagyok és jópár éve már nyelvtanárként is dolgozom). Szóval meg lehet szabadulni tőle a fenti módszerrel. Nem a beszédre magára, hanem a mondanivalóra, az elérni kívánt hatásra kell figyelni, arra, hogy megértsenek. Egyébként enyhe, természetes növényi nyugtató is segít és magnézium, B-vitamin - sajnos ezeket is későn, a magam tapasztalata révén tudtam meg.
@@zinuzo @zinuzo nem, miből gondolja pont az oroszt? 🙂Jelenleg németet és magyar mint idegen nyelvet tanítok. De kezdőknek oroszt is tudnék, mert bár mindent elfelejtettem a gimnázium után, azóta újra foglalkozom vele, vissza is hoztam magam kb. B1-B2 szintre. 🙂
@@LerneUngarisch Azért gondoltam az oroszra, mert azt írta, azokon az órákon megtáltosodott, és még egy szíves emotikont is tett mellé :) Simán arra gondoltam, hogy tán orosz-német szakos lett :)
@@zinuzoja, már nem emlékeztem pontosan, miket is írtam itt, de tényleg az orosz- és német-, azaz a nyelvórákon sikerült nyugodtabban ill. egyáltalán megszólalnom a gimiben, pont mert azokat élveztem, és ez az érzés valahogy felülírta a szorongást és oldotta a blokkot. Emellett külön sem kellett izgulnom, hiszen mindent tudtam, könnyedén ment a nyelvtanulás, és ezen a téren minden számonkérés. Arra figyeltem, hogy mindent, amit tudok, elő tudjam adni. Esetleg a jó kiejtésre, ami szintén elviszi a hangsúlyt arról, hogy egyáltalán kijön-e a szó/mondat, arrafelé, hogy *hogyan* ejtem ki. A nyelvtanításnál pedig szintén az segít, hogy a mondanivalóra koncentrálok, hogy érthetően magyarrázzak, mind magyarul, mind németül (ha magyart tanítok). Ez egyébként a dadogástól fügetlenül is, magát az idegen nyelven való kommunikációt is megkönnyíti, vagyis az, hogy a célra figyelek, arra, hogy érthetően elmagyarázzak egy magyar nyelvi dolgot.
Nem a tiszteletlenség mondatja velem, de az első részben a doktor urat hallgatva - mivel végig magáról a beszédről volt szó - egyre jobban zavart, hogy mondat közben veszi a levegőt.😊 Elnézést, hogy ezt szóvá tettem, mert én hasonló helyzetben örülnék, ha egy épkézláb mondatot végig tudnék mondani... Szóval nem trollkodni akarok: nagyon fontos téma került elő - elsőre meg is lepett, hogy bekerült ebbe a sorozatba, pedig teljesen itt a helye! Köszönöm, hogy láthattam!
Nagyon élveztem mindkét beszélgetést, túl a 40-en sajnos mai napig dadogok gyerekkorom óta, nem, nem lehet kinőni, szüleim nem vertek, nem váltak el rendezett családba nőttem fel, mégis dadogok, végig szenvedtem az iskolákat a felelések miatt és sajnos a munkahelyemen is gondot okoz a mai napig de ez van......Őze Lajos a példaképem!
Őze Lajosnak és nekem is lelki okok miatt volt dadogásom tíz évig amely párosult egy 20 éves CPTSD-vel.És túl nyomó többségben ez az oka nem pedig beszédfejlődés.
Kedves Endre! Felmerült a beszélgetés során, hogy miért érzik nagyobb szégyennek az érintettek a dadogást, mintha pl. mozgássérültek lennének. Lehet hogy azért, mert az ember gyorsabban összekapcsolja ezt a tünetet ( tévesen) a szellemi sérüléssel. És a szellemi fogyatékosság más megítélés alá esik, mint a mozgássérültség. Ebből kiindulva egy hallás sérült, aki szintén nehezen beszél, ugyanilyen gondokkal küzdhet szerintem. Szóval lehet, hogy rosszul gondolom, de úgy vélem a köztudatban a beszéd és az értelmi képesség erőssen össze van kapcsolódva.
De jó meglátás! Én még arra is gondoltam hogy a dadogás ugye hol felerősodik hol enyhül illetve gyermekkorban, amíg ki nem alakul, van az embernek jó pár éve amikor zavartalanul tud beszélni, és a dadogás megjelenésével úgy érezheti, egy már meglévő képességét veszítette el…amikor enyhülnek a tünetek úgy érezheti hogy esélye van visszakapni az elvesztett képességet…aztán megint romlik az állapot és mintha elszállna a remény..ezt őrjítő lehet egy életen keresztül átélni, hiszen nincs biztos pont, nagyon nehéz “elgyászolni” valamit ami néha mintha karnyújtásnyi távolságra kerülne az embertől.
@@zsuzsannakurucz8435van aki enyhébb, van aki súlyosabb mértékben érintett, illetve a “leszarom tablettát” sem receptre adják, évtizedes, kőkemény munka eredménye.
Gyerekorom óta nagyon dadogtam főiskola után lassan múlt el. Teljesen normális családban nőttem fel stresszes gyerek voltam de otthon egyáltalán semmi gond nem volt. Fiam örökölte.. őt már vittem logopédushoz... de még mindig küzd vele... aki nem ismeri soha nem érti mekkora pokol ez...
Az elhangzottakhoz egy szinte hihetetlen példa: Miroslav Sykora operaénekes! Gyermekkori trauma miatt' csak nagyon nehezen tud beszélni' viszont csodásan énekel' akár a legnehezebb szövegű Rossini dalokat is! Érdemes meghallgatni: virtuózok 2014/3
32:22 résznél nagyon érdekes dologról beszélnek. MIért érzi egy Dadogó sokkal nagyobb bajnak a dadogást, mint egy mozgás-sérült a sérülését. Mert a dadogást az emberek értelmi fogyatéknak tartják. Számos olyan darab, színmű van, ahol az ostobát így jellemzik. A dadogást az értelmi képességgel mossák össze. Ez hasonló a nyelvtudáshoz. Ha egy idegennyelvű ember a másikhoz az ő anyanyelvén szól, de az anyanyelvet beszélő észreveszi, hogy egy idegennel beszél, akkor úgy beszél vissza, mintha ügye-fogyothoz beszélne. Ez a reakció annál szélsőségesebb és erősebb, minnél hibásabban beszél az idegyennyelvű az adott nyelven. Illetve akihez beszél, az minnél kevésbé intelligens vagy iskolázatlan, és nem tolerálja az adott hibákat. Sajnos a beszédképesség alapján az emberek nagyon gyorsan, dúrván itélkeznek. Csak gondoljuk a régi latin iskolára, ahol a szónoklat és a retorika volt a legfontosabb jellemzője egy ember minősítésére. Tehát ezért tekinthető, sokkal súlyosabb bajnak a dadogás megitélése a dadogó számára, mint egy mozgás-sérült ember nehézkes mozgása.
Nah, ebből tényleg lehetett tanulni! Őze Áron-tól a humor fontosságát és az, hogy lehet limonádét készíteni, ha citromot ad az élet, na meg az önelfogadás fontossága.
Engedtessék meg: ellentmondást érzek a szakember és Őze Áron magyarázata/elemzése között a dadogás kiváltó okait illetően. És nem éreztem őszintének Őze Áront. Magyarázkodott, mentegetőzött, szerintem nem kellene, nincs miért…
Szerintem őszinte volt. Ő a dadogásával így tudott megküzdeni. Lehet, hogy "elbagatellizálta", de ő így tudott rajta úrrá lenni, és kézben tartani. Mindannyian máshogy értelmezzük, és dolgozzuk fel a problémákat. Van aki egy kis gondot is óriásinak lát, és van aki nem csinál belőle nagy problémát csak elfogadja, természetesnek veszi, és megoldja.
@@doranemethneszigetvari2747 igazad van. Csak - az én értelmezésemben- a gyermekkori szorongásait mint kiváltó okot tagadja, és örökletesnek titulálja a dadogását. A pszichológus szerint nem örökletes.. Az apja esetében Áron is az elszenvedett bántalmazásoknak, elhanyagolásnak tulajdonítja a dadogást. Itt érzek ellentmondást.
A szakember csupán egyfajta pszichológiai szemszögből viszonyul a problémához Őze Áron a saját bőrén tapasztalta a dadogást és küzd vele a mai napig. Nem az apját védi. Sőt, az helyett, hogy nyivákolna, másokat hibáztatna, másoktól (akár pszichológusktól) várná a megoldást, megoldotta a saját erejéből. Minden tiszteletem Őze Áronnak!
@@erzsikosztolanyi378A szakemberek sem tudnak egyértelmű választ adni a dadogás okára. Én sem állítom, hogy kizárólag örökletes problémáról van szó. De ismerek olyan családot (tágabb értelemben vett családról van szó) ahol több generáción át az utódok között akkor is megjelent a dadogás, ha harmonikus gyerekkoruk volt, és akkor is, ha gyerekként traumákat éltek át. Olyan is van, hogy ugyanabban a családban felnövő gyerekek közül az egyik dadog, a másik nem.
@@jenkaonline4562Kérem szépen cáfolom. A logopedus úr nagyon vertikalis, es horizontalis iranyban is átlátja . + melysegeiben is Tudomanyos. Okokat tár fel. Kiváló. Igen, ezek lelki okok, es azon brlul is kötődesi zavaro bizony.
