Sajnos ez igaz En most jöttem ra! A párom, igy nincs mellettem:( Nem kellenek tárgyak nagy haz stb csak olyan valaki akit szerethetsz me oszthatod vele az elmenyeidet, dolgaimad! Minden percet élvezni kell vele a pillanatot mert nem tudni mit hozz a holnap!
Ez a félig üres pohár,félig tele pohár esete.Hozzáállás kérdése.Az emberek alapból úgy van legyártva,hogy vannak céljaik amit el akarnak érni,és ameddig ez nem sikerül addig elégedetlenek,hiszen nagyon rövid az életünk,és mindenki be akarja teljesíteni az életküldetését.Ez teljesen normális.Viszont hihetetlen önuralom,akaraterő,intelligencia,pozitív hozzáállás,kiegyensúlyozottság és bölcsesség kell ahhoz a hozzálláshoz amiről Kitti beszél.Ez a jelenlegi roncstársadalom pedig nagyon távol áll ettől a szellemiségtől.
Természetesen ezt meg lehet tanulni! Gyakorlati részét elkezdheted azzal, hogy magad válsz meg dolgoktól, akár személyektől is, ugyanis a probléma keltés, napi bosszankodás, társas esetekből táplálkozik! A szemléletmód váltásban pedig segíthet, ha arra gondolsz, hogy a Föld ebben a Naprendszerben mennyire kicsi, és te ezen a bolygón élsz, te ehhez képest mennyire vagy apró, és a problémád hol van ehhez képest?! Így megtanulhatunk megelégedni, mert a boldogság kulcsa maga a megelégedés! Igazából, más dolgunk nincs is az életben!
Ez most rám nagyon igaz, még a nyár közepén volt egy csúnya balesetem és gyakorlatilag az egyik lábamat térdtől lefelé úgy rakták össze, nos azóta is még gyakorlom a járást, ami normál helyzetben természetes lenne. Azóta nekem átértékelődött minden , szomorú hogy ez kellett hozzá és kívánom mindenkinek, hogy ne vegyen semmit természetesnek, legyen elégedett azzal ami van, illetve lássa meg a jót minden élethelyzetben! ☝️🙂
Minden szavaddal egyet értek!Nekem is volt olyan időszakom amikor azt hittem milyen rossz nekem és mennyivel jobb lehetne de aztán belegondoltam,hogy igazából semmi okom a panaszra!Nagyon jó életem van,mások rám irigyek,felesleges idegeskednem.
Gratulàlok Kitti hű de igaz szeretem az eloadasaid eszt a videót is mert pozitív hangvételű és a negatív gondolkodàst és aki peszimista nem szeretem. Több ilyen személyhez voltam bejelentkezve mint te de az összes többiről kijelentkeztem tőled nem fogok azért nem Mert amiket mondasz 95% át elfogadom azaz 5% Azért maradt fent mert senki nem egyforma és nem lehet hogy két személy mindenben egyetértsen de az az 5 % irtó keves amit másként gondolok anyira kevés hogy nem is tartom fontosnak kiirni a 95 százalék rengeteg jót tartalmaz.gratulàlok magyarorszàg legjobja vagy
Hmm.. ez most pont egy jó időpontban jött velem szemben. Munkanélküli lettem sajnos.. és eddig amikor régi ismerősökkel összefutottam és megkérdezték hogy "és szereted amit csinálsz?" akkor mindig jött a válaszom hogy " hát nem igazán".. és most hogy nincs többé,hogy elveszítettem most döbbentem rá hogy igen imádtam csinálni 🙂 milyen érdekes a sors 😔
Hiába. Én próbáltam ezzel figyelmeztetni magam. De olyankor az ember minden szálkát meglát a másikban. Belülről másképp érzel, mint kívülről. Mesterségesen nem tudod előállítani a valós érzést, ami a sorsszerűség és a visszafordíthatatlanság és a nélküled megy tovább. Erre próbálják az intelligens párok, hogy közös megegyezéssel eltávolodnak egymástól, hogy kívülről is megtapasztalhassák a másik személy hiányát. Nehéz ügy ez.
Ezzel egyetértek teljes mértékben, de ha az ember nem elégedetlen, akkor mi a bánat viszi előre, szerintem ez olyan mély ösztön bennünk, h ne elégedjünk meg azzal, amink van, ha az emberek nem ilyenek lennének, nem lenne pl. feltalálva semmi.
A szíve mélyén legbelül mindenki tudja az igazat. Minden ember elég okos és érett ahhoz hogy átlássa a saját életét, ha a szívére = lelke hangjára hallgat. Csak sokan megijjednek attól amit akkor találnak, mikor a lelkük hangjára hallgatnak és inkább a félelemtől megbénulva semmit sem tesznek a változásért. Így jön el az a nemkívánt élet, amit sosem akartak. Van hogy inkább lemondana az ember tárgyakról, körülményekről és emberekről, mert legbelül pontosan tudja hogy úgy lenne a legjobb neki. Nem a veszteségektől fél, hanem az új ismeretlen élettől, ami a veszteség után jönne. Mert az ember csak addig érzi biztonságban magát amíg látja az utat maga előtt és foghatja, ami az övé.
Én azt gondolom, ha valaki elveszít valamit, nem annak a valaminek a hiánya fáj, hanem az, hogy vesztesnek érzi magát. Egy olyan harcban, amit tulajdonképpen önmagával folytat, a saját nyertes énjével. S ez a harc az önismeret hiánya. Ha az ember ismeri önmagát, ismeri magában a nyertes énjét és ismeri a vesztes énjét is. Ha valamilyen veszteség éri, a vesztes énje kerül felűre, s mivel ezt az énjét nem ismeri, nem tudja, mi fog történni, ez az énje hogyan fog gondolkodni, érezni, cselekedni, vagyis félni kezd. Mégpedig ettől az ismeretlenségtől. Hiszen a nyertes énjét ismeri, mindenki szeret nyerni, szereti az elismerést, az örömöt, az ünneplést, s gyakrabban is van részünk benne életünk során. Vagyis a veszteség érzése nem más, mint félelem. Önmaga, önmaga megszokott, nyertes énjének elvesztésétől való félelem. Ám a veszteségekre éppúgy szükségünk van, mint a nyereményekre, hiszen egyik sincs a másik nélkül. Ha veszítünk, egészen biztosan nyerünk is, tapasztaltabbak leszünk és új lehetőséget nyerünk. Nyerni is csak úgy tudunk, hogy közben el is veszítünk valamit, hiszen ha folyton csak nyernénk, s közben nem veszítenénk el semmit, egy idő után már nem férnének el a nyert dolgok. A folyton nyertesek is túlcsordulnak, nem tudnak hova továbbfejlődni, megcsömörlenek, ugyanúgy, mint a folyton vesztesek. ( akik általában ebben a veszteség-túlcsordulásukban követnek el öngyilkosságot ) Tehát a veszteség tulajdonképpen vesztesség, s az ettől az ismeretlen énünktől való félelem. Ezt a félelmet kell legyőzni úgy, hogy megismerjük, vagyis önismeretet gyakorlunk. Ez pedig fájdalommal jár, mert a gyengeségeink, vesztes énünk vesztességének okai igencsak fájni tudnak, amikor szembesítjük vele magunkat. Ez a fájdalom viszont sokkal elviselhetőbb, mint annak a valaminek az elvesztése. Ami ugyan fáj, de attól még nem lesz, s nem is jön vissza. Azok az emberek érzik magukat a legrosszabban, egyedül, kifosztottan és megfosztottan, vesztesnek, akik korábban nem gyakoroltak önismeretet. Akik utólag szembesülnek, utólag jönnek rá, utólag kezdenek szentimentálisan emlékezni, mindent utólag tennének másképp. De ha most így is van, nem kell, hogy mindig, vagy a továbbiakban is így legyen. A veszteség, a vesztesség, a kétségbeesés, az önostorozás és a félelem érzése helyett önismeretet és szemléletváltást kell gyakorolni. Erőfeszítéseket és felfedezéseket kell tenni önmaguk megismerésében, s megérteni, hogy ez a folyamat sokkal kevésbé drámai, mint maga a veszteség. ❤️
Nekem elsőre egy Edda szám jutott eszembe: "Semmim sincsen nekem, mit adhatnék...". Ez természetesen valójában nem igaz, van egy üres poharam. Az utóbbi pár évben rengeteg dolgot elajándékoztam az ismerőseimnek, mert rájöttem, hogy semmi szükségem rájuk, és szinte semmim nincs amiről nem tudnék lemondani. Utána az ismerőseimtől is kezdem megválni, mert rájöttem, hogy a legtöbben csak kihasználnak.
Szia Kitty. Arról tudnál mesélni h a nők miért vásárolnak annyi ruhát? De a valós okát. Nem olyan szinten h mert mi nők ilyenek vagyunk. A valós okot. Köszönöm
Péter Szabó A fókuszt a témára az elhangzott támogató gondolatokra helyezd és ne az időtartamra. Gondolj arra milyen szerencsés vagy, hogy megnézhetted, meghallgathattad mindazt, amiről a klinikai szakpszichológus neked/nekünk előadott. Utána el lehet gondolkodni, mennyire volt éppen aktuális és támogató az előadás saját gondolkodásunk frissítése érdekében. Fel kell ismernünk, hogy merjünk és legyünk elégedettek mindazzal, amink éppen van!
