Valószínűleg nemcsak az Oscar-díjas Nikita Mihalkov varázslatos Csehov-parafrázisa, az Etűdök gépzongorára vitt 60 év után újra el az utrechti Spelklok Múzeumba, hanem a kíváncsiság is. A Spelklok szót nem érdemes lefordítani, mert félrevisz. Nyilvánvaló, hogy nem játékórát vagy harangjátékot jelent, amit a fordítás sugall, bár mindkettő szép számmal szerepel a gyűjteményben, hanem gépzongorát, orchestriont (utcai orgonát), zenekart imitáló zenegépeket a 19. század végéről, a 20. század elejéről.
Ebben Európában Német-Alföld volt a legtermékenyebb, hihetetlen, valódi, de mechanika által megszólaltatott, ló vontatta utcai hangszercsodákat hoztak létre.
Az akkor már létező gramofon nem versenyezhetett velük a maga kis cincogó, suta hangjával, hiszen ezek a meglehetősen nagy gépek hatalmas tereket tudtak betölteni valóságos akusztikus hangszerekkel.
Bár őszintén szólva legjobban nem a legnagyobb utcai orgona nyűgözött le - amire eléggé el nem ítélhető módon egy mai slágerszámot tartalmazó lyukkártyaszalagot tettek - , hanem a három hegedűt és egy zongorát megszólaltató zenegép.
Amikor 60 évvel ezelőtt, 1964-ben 16 évesen Laci és Misi bátyámmal, Jan Wilsszel és Anton von der Hulst korunkbeli amsterdami barátainkkal meglátogattuk a hangszermúzeumot, az akkor még más helyen, a Catharijneconvent-ben volt, a gyűjtemény pedig még sokkal szegényesebb. És persze akkor nem volt egy lelkes, túlmozgásos vezetőnk a tárlaton, hanem egyedül jártuk végig a termeket.
Hallgassatok belőle egy keveset, de inkább azt kívánom, hogy nézzétek meg az első hozzászólásban küldött Mihalkov-részletet az Etűdök gépzongorára című filmből. És persze remélem, hogy utána az egész Csehov-adaptációt megnézitek.
2 апр 2024
